Mozgalmas fantáziajáték gyerekeknek, szabálymentesen

Székesfehérvár - A Bázis program kiképzése azon gyerekeket veszi célkeresztbe, akik elmélyítenék tudásukat például a fogócskázás, a nagy pocsolyák átugrásának művészetében.

A jelenleg főállású édesanya újszerű mozgástréninget ötlött ki, afféle "szabadgyerekképzőt" . A programnak határozottan nem célja a mindenáron való fejlesztés. Kamarás Emese azt tartja szem előtt, hogy a gyerekek képességei - mozgáskoordináció, memória, figyelem- és koncentrálóképesség, hallás, ritmusérzék, vizuális térérzékelés, térbeli biztonság, térbeli eligazodás - szinte észrevétlenül, rejtetten fejlődjenek.

- Elvégeztem a Magyar Drámapedagógiai Társaság tánc- és mozgásművészeti képzését, és az ott átéltek adták meg nekem az impulzust, hogy a mozgás iránti lelkesedésemet gyerekeknek adjam tovább. Az órák során mintegy titokban olyasmit is megtapasztalnak, amire nem számítanak. Idővel észreveszik, hogy egyre jobb lesz az egyensúlyérzékük, a térkombinációjuk, a térérzékelésük. A gyerekeknek csak azt kell tenniük, ami jólesik, nincsenek szabályok.

A foglalkozás kezdetekor a kicsik körbeülnek. A körnek ugyanis rendkívüli, közösségegyesítő ereje van, vallja Emese. Lehunyják szemüket, nekilódul a képzelet, indulhat az utazás. Jelképesen fölszállnak egy űrhajóval. A kalandjáték során mindig más helyen érnek földet. Hol a szavanna várja őket, hol kalózhajón landolnak, a dzsungelben térnek észhez , vagy éppen egy nagyvárosban találják magukat. Díszletek nincsenek, mozdulatsorokra építenek.

- Az őserdőben különféle vadállatok mozdulatait idézzük fel, kúszunk-mászunk, tekergőzünk a földön, liánok között vágunk magunknak utat, iszaptengeren kelünk át. Más bolygókra látogatunk, űrlényekkel találkozunk. Játszunk néha teljes sötétben is. A nagyvárosban az összeütközésmentes, azonnali irányváltásokat gyakoroljuk. Rengeteg fogócskavariációt próbálunk ki, ezeket élvezik a legjobban. Vannak egymást vezető bizalomjátékaink is. Jelképes pocsolyákba toccsanunk. Székeken mászkálunk. Itt sok mindent megtehetnek, amit otthon nem.

A szülők arról számolnak be, hogy az aprónép máris függővé vált. A tízéves Hun Balázst is teljesen elvarázsolja a mozgásjáték.

- Az én kedvencem a koboldfogócska. Két fa, azaz szék között áll egy manó, nekünk pedig a két fa között kell eljutnunk a másik oldalra. Ha a kobold nyakon csíp, újra próbáljuk az átkelést. A mocsárátlépős játékot is nagyon szeretem. Jó ez az óra, mert a fantázia és a mozgás egyformán érdekes számomra, érdekesebb, mintha simán sportolnék.

forrás: fmh.hu
2011. január. 24. hétfő | Szerző: Kővári Gabriella

A repülő teknőc

Élt egyszer egy tóban egy teknőc. Odajárt a tóhoz inni két hattyú. Lassacskán a teknőc és a két hattyú megismerkedtek, és mély barátság alakult ki köztük. Nem telt el nap, hogy ne találkoztak volna. Míg nem volt alkalmuk közösen megbeszélni az aznapi dolgokat, nem volt nyugtuk.
Nagy szerencsétlenségükre egyszer úgy telt el egy év, hogy egy csepp eső nem sok, annyi sem esett. Mind a hármójukon úrrá lett az aggódás. Valami megoldáson kezdtek töprengeni. Merthogy a tó bizony ki fog száradni. Találni kellene egy másik tavat.
A teknőc nagyon elgondolkozott, és szomorú hangon szólt a két hattyúhoz:
- Barátaim, ti könnyen találtok másik tavat, ahol szomjatokat olthatjátok. De nekem megpecsételődött a sorsom. Ha nem lesz víz, ahol úszkálhatok, gyorsan el fogok pusztulni.
Erre a két hattyú azt válaszolta:
- Teknőc barátunk, ne aggódj! Keresünk egy tavat, és visszajövünk érted. Valahogy csak elviszünk téged is a tóig!
E szavakat hallva a teknőc kicsit megnyugodott, és búcsút vett a két hattyútól.
Másnap a hattyúk egész nap csak repültek, keresték a tavat. Messze jártak, mikor hirtelen megpillantottak egy hatalmas víztükröt. Leszálltak, szomjukat oltották, és vidáman úszkáltak a vízen. Az egész napos repülés fáradalmai egy pillanat alatt eltűntek. Nagy boldogan, kiáltozva, énekelve szálltak visszafelé.
Aztán eszükbe jutott a teknőc: hogyan is segíthetnének neki idáig eljutni? Messze van biz' ez a tó. Erre jól elszomorodtak. Aztán elgondolkoztak, és kisütötték a megoldást.
Másnap reggel elmentek a teknőchöz, és elmesélték neki az új tavat. Mondják a teknőcnek:
- Már tudjuk is, hogy hogyan fogunk téged odaszállítani.
- Odaszállítani? Hogyan? - kérdezte a teknőc.
- Fogunk egy botot. Én megtartom a csőrömben az egyik végét, ő a másikat. A közepét neked kell erősen elkapnod a szájaddal. Rá kell harapnod, de ne feledd: út közben nem szabad kinyitnod a szádat, nem szabad beszélned, mert lepottyansz! - magyarázták a hattyúk.
Erre mosolyogva válaszolta a teknőc:
- Barátaim, bolondnak néztek? Gondoljátok, hogy repülés közben elengedem a botot?
Ezt hallva megnyugodtak a hattyúk. Körülnéztek, és hoztak egy erősnek látszó botot. A közepére ráharapott a teknőc. Az egyik végét az egyik hattyú vette a csőrébe, a másikat a másik, és felrepültek az égbe.
Csak repültek és repültek, míg egy falu fölé nem értek. Látják az emberek a repülő teknőcöt, és nagyon elcsodálkoznak. Látja a teknőc, hogy mindenki őt nézi. Nagyon tetszett ez a teknőcnek. Elöntötte a büszkeség. Nagy büszkeségében elfelejtette a hattyúk intelmét, és megszólalt:
- Látjátok, barátaim, mindenki engem néz!
De be sem fejezhette, és már zuhant is lefelé. A két hattyú nagyon elszomorodott. Látták, hogy nincs mit tenni. Keserves sírások közepette érkeztek meg a tóhoz.
A teknőcnek viszont szerencséje volt. A hátára, a páncéljára esett, és egy karcolás sem esett rajta. A falusiak a lábára állították, és elvitték ugyanahhoz a tóhoz, ahol barátai keseregtek a szerencsétlenségén.
Nagyon megörültek egymásnak a teknőc és a két hattyú. A teknőc megígérte, hogy ezentúl mindig hallgat barátai tanácsára. Máig is nagy barátságban élnek, ha meg nem haltak.